Ugrás a fő tartalomra

A szörnyek szeretnek hangoskodni

Belső hangok és a tudat, ami ketté hasad. Egy szörnyeteg monológja, az ember egyik legrosszabb felének gondolatai, ahogy én képzelem; röviden. Jó olvasást.

Keserű György Miklós: A gyógyszerkutatás kémiája


A pennát a kézbe blog egyik írásgyakorlatára készült.

Keserű György Miklós: 
A gyógyszerkutatás kémiája

A neonfény enyhén remegett, és az automata szekrényzár most sem működött rendesen. Ábel már háromszor rácsapott a szekrényre, és kétszer írta be a számot, na meg csippantotta le a diákigazolványát, de mind hiába, a zár csak nem akart rákattanni a szekrényajtóra. Dohogva szedte ki cuccait a fakockából, és pakolta át egy másikba pár lépéssel odébb. Szerencséjére ez a tároló-alkalmatosság, vagyis inkább annak zárja már rendesen működött.

Diákját a kezében szorongatva elindult hát a beléptetőkapu felé az egyetemi könyvtárban, ahol, mint minden napon szinte, a vasárnapot leszámítva, most is nagy tömeg uralkodott, hesszelő fiatalok, a hatalmas üvegek mögött tanuló szorgos stréberek, a halálra vált és rémesen unott háromperesek. A felsőoktatás idillje egy napsütötte üvegdobozban.

Mintha egy elcseszett üvegkoporsó lett volna az egész épület, ahol a kultúra nyugszik, és még nem jött meg a herceg, aki feltámasztja csendes csókjával, vagy a jó idő beálltával kész üvegház, ami hőjével a hallgatókba akarta sütni a tudást. Sikertelenül.

Ábel a maga részéről épp ezért kerülte a helyet. Feleslegesnek érezte az egész intézmény létezését, a mai világban, az internet korában, minek kéne még fákat pocsékolni, a nyomtatott média bármely formájára. Azonban a társadalom szemmel láthatóan nem osztotta a véleményét.

Így néha napján mégis kénytelen volt megfordulni a túlzsúfolt, mindig nyüzsgő egyetemi intézményben, mivel akadtak még olyan könyvek, melyeket nem lehetett online elérni.

Mélyet sóhajtott, és idétlen vigyort erőltetve magára a biztonsági ember elé sétált, feltartotta vonalkóddal előre a kártyáját, majd a kis csippanó hangot meghalva biccentett, és sietve továbbállt.

A könyvtár a biztonsági kordonok után kezdődött, és lényegében egy légtéren osztozott az aulával. A tér teljesen nyitott, jobb oldalt a lépcső vezetett felfelé, mellette a lift, míg utánuk végig a fal mentén automaták, vitrinek és mellszobrok sorakoztak felváltva. A híres költök, tudósok szobrai fehér szemeikkel, vádló élettelenséggel bámultak a semmibe, míg bal oldalt a hatalmas infópult és a kölcsönző sor helyezkedett el. Ábel az információ felé vette az irányt, homlokán gyöngyözött a veríték, ketten álltak előtte. Egy hórihorgas csupa kéz, csupa láb srác és egy testesebb, szemüveges lány.

Türelmesen várta ki a sorát, és igyekezett nem meghallani, milyen könyveket keresnek az előtte állók, persze sikertelenül. Mikor végre a könyvtári munkás elé léphetett, már mögé is besorjáztak páran, hallotta a neszezést. Lenézett az előtte ülő ismerősen ismeretlen és segítőkészen mosolygó, deres hajú, valaha szép arcú, mára már elhízott és leharcolt középkorú nőre.
– Jó napot – köszönt illedelmes álvigyorral, próbálván nem ziláltnak és idegesnek tűnni –, Keserű György Miklóstól, A gyógyszerkutatás kémiáját keresem.

A nő ujjai egyből munkába álltak a klaviatúrán, míg másik kezével a pulton pihenő monitorra intett, ahol megjelentek a könyv adatai.

– Kérhetek egy cetlit és egy tollat?
A könyvtár nevével díszített toll és egy kis ticket pakk koppant a pulton. Ábel érte nyúlt, és gyorsan lefirkantotta a könyv helyét jelölő betűket és számokat.

– Köszönöm – motyogta még, majd elsietett. A természettudományi könyvek természetesen a könyvtár legfelső emeletén voltak megtalálhatóak. A lift felé vette az irányt, még ketten szálltak be mellé, két külföldi lány. Ábel számára érthetetlen nyelven diskuráltak, és a másodikon kiszálltak. Egy emelettel fentebb ő is kilépett a szűkös-tükrös fémdobozból, és átsétált a belső hídon, ami a számítógépes oldalt kötötte össze a könyvespolcok hosszú labirintusaival. Elolvasta, mit is sikerült lefirkantania a kis sárga papír cetlire, majd a szerencsére bízva magát megnézte a jobboldali első polc szélén a jelzéseket. Persze neki balra kellett mennie.

Hosszú, sietős léptekkel haladt az üvegfal mentén a foglalt, jegyzetekkel megrakott tanulóasztalok és a sorok szélei mögött. Próbált csak a kis táblák szövegére koncentrálni, és nem törődni azzal, hogy mindenki, aki mellett elhaladt eddig, ugyan, csak ha egy pillanatra is, de érdeklődve nézett fel.

Végül valahol közép tájt megtalálta a neki kellő polcsort és bevetette magát. Módszeresen kezdte el átnézni a hosszú sorokat, hogy véletlen se fusson át a tekintete a könyv gerincén. A vaskos, kemény borítós példányt legalul pillantotta meg; leguggolt és körbenézett. Pánikba esett. Hol a sárga?
 A könyvtárban számkód jelölés mellett színkódokkal is ellátták a könyvek gerincét, a piros csak benti olvasásra alkalmas, a sárgát lehetett kikölcsönözni. És az most hiányzott.
Bosszúsan tápászkodott fel, sétált vissza a felvonóhoz liftezett le a földszintre, és állt be megint az információs pult előtti sorba.

Közölte, hogy nem találja a kivehető példányt, a könyvtáros megint pötyögött valamit, és kedves hangon tájékoztatta Ábelt, hogy pedig kell lennie bent egynek. Igen ám, de hol?

A fiúnak se kedve, se energiája, se semmije nem volt ahhoz, hogy most körbejárja a helyet. De megígérte.

És bár Ábel zsigerből utálta a tömeget, meg a meleget és az élet apró bosszúságait, amik megakadályozták, hogy minden épp olyan zökkenőmentesen folyón, ahogy ő azt előre eltervezte. Azonban most egy számára fontos embernek tett szívességet, és semmiképpen nem akarta cserben hagyni. Bezzeg, ha saját magának hajkurászta volna a könyvet… lehet, el se jön érte, hanem csak a kiadott PowerPointokra bízza magát.

Mélyet sóhajtott tehát, és megint felment a negyedikre, szépen elosont az asztalok mellett, és a könyv borítójának emlékképét felidézve végigbattyogott az olvasó részlegen, de nem látta senkinél a vaskos szakirodalmat. Úgy döntött, tesz még egy próbát, hátha mázlija van, és míg ő sorban állt addig visszatették a polcra a könyvet, és nem kivették.

A sorban egy lányt talált, egy gyönyörű, lengén öltözött, hosszú, fedetlen lábú, élénk sminkű lányt, keskeny szívarccal és ragyogó kék szemekkel, akinek a kezében ott pihent a keresett könyv. Ábelnek nem volt más választása, odalépett mellé, és megköszörülte a torkát.

– Szia – nézett le a nála egy fejjel alacsonyabbra.
– Helló! – A lány mosolya úgy ragyogott, mint kint a napsütés, vakító, letaglózó.
– Az a könyv… – kezdte bizonytalanul, és rámutatott az említett tárgyra. – Nekem szükségem lenne rá.

A lány egy rövid másodpercig értetlenül meredt vissza, majd amint feldolgozta a szavak jelentését, szájával meglepett „o”-t formált, a könyvet pedig felé nyújtotta.
– Tessék, nekem már úgysem kell, kimásoltam, amire szükségem volt.
A fiú elvette a vaskos irományt, a szemét le sem vette a másikról.
– Akkor miért nem a könyvtári példányt vitted el? – csúszott ki Ábel száján, talán kicsit szemrehányóbban a kelleténél.

– Ezt hogy érted? – kérdezte megszeppent riadalommal a hangjában az ismeretlen.
Ábel a sárga jelzésre mutatott a könyvön.
– A piros a helyben olvasós példány, a sárga a kölcsönzős. Egy ideje már ezt keresem – tette még hozzá, mintegy mellékesen.

– Ó, jaj – visszakozott –, ezt nem tudtam, még csak elsős vagyok. Sajnálom, legközelebb majd jobban figyelek.
– Rendben. – Ábel már indult volna, nem akarta tovább húzni az időt, de ahogy elhaladt a lány mellett az a csuklójára kulcsolta a kezét.

– Várj! Látom rajtad, hogy nagy bosszúságot okoztam, hadd tegyem jóvá – mosolygott édesen, és előhúzott egy tollat, Ábel ekkor vette észre a lány csuklóján díszelgő tetoválást; három piros tulipán, egy ugyancsak piros masnival összekötve.

– Tetszik? – Kérdezte épp csak felnézve, mikor észrevette, mit is bámulhat a fiú. – Amúgy Enikő vagyok, a tetkót meg nem olyan rég csináltattam, mikor megtudtam, hogy felvettek – csacsogta, miközben felírta a telefonszámát és a teljes nevét Ábel alkarjára. – Facebookon is bejelölhetsz – mondta még, majd egy mosoly és vidám integetések közepette távozott a polcsor másik végén. Ábel figyelte, ahogy a fedetlen lábain az izmok táncolnak, a vádlija kihajlik, és a combja megfeszül, majd elolvasta a még egyenetlen felületen is szépen ívelt betűket.

Dudás Enikő.

És a telefonszám mellett egy apró kis tulipánocska díszelgett, akaratlanul is elmosolyodott a virág láttán.

Így harmadjára a lefelé liftezésnél érdekes módon nem akadt társasága, pillanatok alatt leért a földszintre, ahol besorakozott a kölcsönző sorba, már nem nézte mennyien állnak előtte, a padlót bámulta, és a sarkáról a lábujjaira billegett, mint egy óvodás.

A pult mögött egy fiatalabb férfi ült, unott arccal és üres szemekkel. Némán biccentettek egymásnak. Ábel átnyújtotta a könyvet és a diákját. A férfi elsőnek a könyvön lévő vonalkódot olvastatta le, röviden begépelt valamit, és a diákot is a vörös fény alá tartotta. A gép erre kiköpött egy hosszabb blokkra emlékeztető papír cetlit, amit Ábel aláfirkantott a két pontozott vonalon. A könyvtári munkás, elvéve a cetlit kétfelé tépte azt, az egyik példányt eltette magának egy irattartóba, míg a másikat a diákhoz és a könyvhöz szorítva visszanyújtotta Ábelnek.
A fiú a hóna alá szorította az írást, a piros leolvasóhoz tartotta az igazolványát, és kilökte magát a biztonsági forgókon. Elsétált a ruhatár felé, kikereste a szekrénysort, amit – ezt viccesnek találva – egy könyvet olvasó bagollyal jelöltek. A szekrény főzárához lépett, és ismételten, remélhetőleg utoljára leolvastatta a diákigazolványán a vonalkódot. A szekrény gépies kattanással lökte ki az ajtaját.

Még a szekrényben kinyitotta a táskáját, és belecsúsztatta a könyvet, óvatosan, ügyelve rá, hogy az ugyan külön tokban a táskában lévő fényképezőgépnek biztosan ne legyen baja. Kihúzta a táskát, a hátára kanyarította, és a kezébe vette a széldzsekijét is. Kulcsai hangosan puffanva landoltak a földön. Morogva hajolt le érte, és tette el immár azt is a táskájába. Előkotorta a telefonját ugyanabból a zsebből, és megnézte az időt, egy nem fogadott hívás is várt rá a képernyőn. Sietősebbre fogta.
A hátsó ajtón távozott. Elsétált a krémszín díszköves lépcső széléig, és körbenézett: egyből kiszúrta, akit keresett.

A lány vidáman integetett felé, bőrkesztyűs kezét teljesen az égnek emelve.
– Késtél – rótta meg mosolygósan.
– Feltartottak – vágott vissza Ábel enyhe daccal és bocsánatkéréssel a hangjában, majd lehajolt az ülő lányhoz és üdvözlő csókot nyomott az ajkaira.
– Bocsi, hogy mindig megbízlak vele, tudom, hogy nem szereted – húzta el a száját –, de ezzel – gördített magán egy kicsit előre majd hátra a kereke székében –, lift ide, rámpa oda nagyon nyűgös odabenn közlekedni.

– Két lábon is borzalom – helyeselt bólogatva, és lekanyarította a hátáról a táskát. Elővette Keserű Miklós művét és átnyújtotta barátnőjének, aki érdeklődve már is kinyitotta. Ábel a tolószék mögé lépett, saját táskáját a lányé mellé akasztotta, és tolni kezdte.
– Oh, tényleg, találtál már modellt a szakdolgozati portfoliódhoz?

– Igen – válaszolta röviden, és az alkarjára nézett, ahol Enikő telefonszáma díszelgett, de a rajzolt tulipán már elmosódott.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A szörnyek szeretnek hangoskodni

Belső hangok és a tudat, ami ketté hasad. Egy szörnyeteg monológja, az ember egyik legrosszabb felének gondolatai, ahogy én képzelem; röviden. Jó olvasást.

Tökéletes szerető

Spideypool Spideypool Spideypool salalalaa~ Nem, nem őrültem meg! :"D