Ugrás a fő tartalomra

A hercegnő korszak vége

Egy átok, egy torony, egy lány és egy vár, amiből úgy hitték nem lehet megszökni. Vagy mégis? Mindig vannak olyan korszakok az életben, melyeken túllépve a világ vár majd ránk.

Keserű György Miklós: A gyógyszerkutatás kémiája


A pennát a kézbe blog egyik írásgyakorlatára készült.

Keserű György Miklós: 
A gyógyszerkutatás kémiája

A neonfény enyhén remegett, és az automata szekrényzár most sem működött rendesen. Ábel már háromszor rácsapott a szekrényre, és kétszer írta be a számot, na meg csippantotta le a diákigazolványát, de mind hiába, a zár csak nem akart rákattanni a szekrényajtóra. Dohogva szedte ki cuccait a fakockából, és pakolta át egy másikba pár lépéssel odébb. Szerencséjére ez a tároló-alkalmatosság, vagyis inkább annak zárja már rendesen működött.

Diákját a kezében szorongatva elindult hát a beléptetőkapu felé az egyetemi könyvtárban, ahol, mint minden napon szinte, a vasárnapot leszámítva, most is nagy tömeg uralkodott, hesszelő fiatalok, a hatalmas üvegek mögött tanuló szorgos stréberek, a halálra vált és rémesen unott háromperesek. A felsőoktatás idillje egy napsütötte üvegdobozban.

Mintha egy elcseszett üvegkoporsó lett volna az egész épület, ahol a kultúra nyugszik, és még nem jött meg a herceg, aki feltámasztja csendes csókjával, vagy a jó idő beálltával kész üvegház, ami hőjével a hallgatókba akarta sütni a tudást. Sikertelenül.

Ábel a maga részéről épp ezért kerülte a helyet. Feleslegesnek érezte az egész intézmény létezését, a mai világban, az internet korában, minek kéne még fákat pocsékolni, a nyomtatott média bármely formájára. Azonban a társadalom szemmel láthatóan nem osztotta a véleményét.

Így néha napján mégis kénytelen volt megfordulni a túlzsúfolt, mindig nyüzsgő egyetemi intézményben, mivel akadtak még olyan könyvek, melyeket nem lehetett online elérni.

Mélyet sóhajtott, és idétlen vigyort erőltetve magára a biztonsági ember elé sétált, feltartotta vonalkóddal előre a kártyáját, majd a kis csippanó hangot meghalva biccentett, és sietve továbbállt.

A könyvtár a biztonsági kordonok után kezdődött, és lényegében egy légtéren osztozott az aulával. A tér teljesen nyitott, jobb oldalt a lépcső vezetett felfelé, mellette a lift, míg utánuk végig a fal mentén automaták, vitrinek és mellszobrok sorakoztak felváltva. A híres költök, tudósok szobrai fehér szemeikkel, vádló élettelenséggel bámultak a semmibe, míg bal oldalt a hatalmas infópult és a kölcsönző sor helyezkedett el. Ábel az információ felé vette az irányt, homlokán gyöngyözött a veríték, ketten álltak előtte. Egy hórihorgas csupa kéz, csupa láb srác és egy testesebb, szemüveges lány.

Türelmesen várta ki a sorát, és igyekezett nem meghallani, milyen könyveket keresnek az előtte állók, persze sikertelenül. Mikor végre a könyvtári munkás elé léphetett, már mögé is besorjáztak páran, hallotta a neszezést. Lenézett az előtte ülő ismerősen ismeretlen és segítőkészen mosolygó, deres hajú, valaha szép arcú, mára már elhízott és leharcolt középkorú nőre.
– Jó napot – köszönt illedelmes álvigyorral, próbálván nem ziláltnak és idegesnek tűnni –, Keserű György Miklóstól, A gyógyszerkutatás kémiáját keresem.

A nő ujjai egyből munkába álltak a klaviatúrán, míg másik kezével a pulton pihenő monitorra intett, ahol megjelentek a könyv adatai.

– Kérhetek egy cetlit és egy tollat?
A könyvtár nevével díszített toll és egy kis ticket pakk koppant a pulton. Ábel érte nyúlt, és gyorsan lefirkantotta a könyv helyét jelölő betűket és számokat.

– Köszönöm – motyogta még, majd elsietett. A természettudományi könyvek természetesen a könyvtár legfelső emeletén voltak megtalálhatóak. A lift felé vette az irányt, még ketten szálltak be mellé, két külföldi lány. Ábel számára érthetetlen nyelven diskuráltak, és a másodikon kiszálltak. Egy emelettel fentebb ő is kilépett a szűkös-tükrös fémdobozból, és átsétált a belső hídon, ami a számítógépes oldalt kötötte össze a könyvespolcok hosszú labirintusaival. Elolvasta, mit is sikerült lefirkantania a kis sárga papír cetlire, majd a szerencsére bízva magát megnézte a jobboldali első polc szélén a jelzéseket. Persze neki balra kellett mennie.

Hosszú, sietős léptekkel haladt az üvegfal mentén a foglalt, jegyzetekkel megrakott tanulóasztalok és a sorok szélei mögött. Próbált csak a kis táblák szövegére koncentrálni, és nem törődni azzal, hogy mindenki, aki mellett elhaladt eddig, ugyan, csak ha egy pillanatra is, de érdeklődve nézett fel.

Végül valahol közép tájt megtalálta a neki kellő polcsort és bevetette magát. Módszeresen kezdte el átnézni a hosszú sorokat, hogy véletlen se fusson át a tekintete a könyv gerincén. A vaskos, kemény borítós példányt legalul pillantotta meg; leguggolt és körbenézett. Pánikba esett. Hol a sárga?
 A könyvtárban számkód jelölés mellett színkódokkal is ellátták a könyvek gerincét, a piros csak benti olvasásra alkalmas, a sárgát lehetett kikölcsönözni. És az most hiányzott.
Bosszúsan tápászkodott fel, sétált vissza a felvonóhoz liftezett le a földszintre, és állt be megint az információs pult előtti sorba.

Közölte, hogy nem találja a kivehető példányt, a könyvtáros megint pötyögött valamit, és kedves hangon tájékoztatta Ábelt, hogy pedig kell lennie bent egynek. Igen ám, de hol?

A fiúnak se kedve, se energiája, se semmije nem volt ahhoz, hogy most körbejárja a helyet. De megígérte.

És bár Ábel zsigerből utálta a tömeget, meg a meleget és az élet apró bosszúságait, amik megakadályozták, hogy minden épp olyan zökkenőmentesen folyón, ahogy ő azt előre eltervezte. Azonban most egy számára fontos embernek tett szívességet, és semmiképpen nem akarta cserben hagyni. Bezzeg, ha saját magának hajkurászta volna a könyvet… lehet, el se jön érte, hanem csak a kiadott PowerPointokra bízza magát.

Mélyet sóhajtott tehát, és megint felment a negyedikre, szépen elosont az asztalok mellett, és a könyv borítójának emlékképét felidézve végigbattyogott az olvasó részlegen, de nem látta senkinél a vaskos szakirodalmat. Úgy döntött, tesz még egy próbát, hátha mázlija van, és míg ő sorban állt addig visszatették a polcra a könyvet, és nem kivették.

A sorban egy lányt talált, egy gyönyörű, lengén öltözött, hosszú, fedetlen lábú, élénk sminkű lányt, keskeny szívarccal és ragyogó kék szemekkel, akinek a kezében ott pihent a keresett könyv. Ábelnek nem volt más választása, odalépett mellé, és megköszörülte a torkát.

– Szia – nézett le a nála egy fejjel alacsonyabbra.
– Helló! – A lány mosolya úgy ragyogott, mint kint a napsütés, vakító, letaglózó.
– Az a könyv… – kezdte bizonytalanul, és rámutatott az említett tárgyra. – Nekem szükségem lenne rá.

A lány egy rövid másodpercig értetlenül meredt vissza, majd amint feldolgozta a szavak jelentését, szájával meglepett „o”-t formált, a könyvet pedig felé nyújtotta.
– Tessék, nekem már úgysem kell, kimásoltam, amire szükségem volt.
A fiú elvette a vaskos irományt, a szemét le sem vette a másikról.
– Akkor miért nem a könyvtári példányt vitted el? – csúszott ki Ábel száján, talán kicsit szemrehányóbban a kelleténél.

– Ezt hogy érted? – kérdezte megszeppent riadalommal a hangjában az ismeretlen.
Ábel a sárga jelzésre mutatott a könyvön.
– A piros a helyben olvasós példány, a sárga a kölcsönzős. Egy ideje már ezt keresem – tette még hozzá, mintegy mellékesen.

– Ó, jaj – visszakozott –, ezt nem tudtam, még csak elsős vagyok. Sajnálom, legközelebb majd jobban figyelek.
– Rendben. – Ábel már indult volna, nem akarta tovább húzni az időt, de ahogy elhaladt a lány mellett az a csuklójára kulcsolta a kezét.

– Várj! Látom rajtad, hogy nagy bosszúságot okoztam, hadd tegyem jóvá – mosolygott édesen, és előhúzott egy tollat, Ábel ekkor vette észre a lány csuklóján díszelgő tetoválást; három piros tulipán, egy ugyancsak piros masnival összekötve.

– Tetszik? – Kérdezte épp csak felnézve, mikor észrevette, mit is bámulhat a fiú. – Amúgy Enikő vagyok, a tetkót meg nem olyan rég csináltattam, mikor megtudtam, hogy felvettek – csacsogta, miközben felírta a telefonszámát és a teljes nevét Ábel alkarjára. – Facebookon is bejelölhetsz – mondta még, majd egy mosoly és vidám integetések közepette távozott a polcsor másik végén. Ábel figyelte, ahogy a fedetlen lábain az izmok táncolnak, a vádlija kihajlik, és a combja megfeszül, majd elolvasta a még egyenetlen felületen is szépen ívelt betűket.

Dudás Enikő.

És a telefonszám mellett egy apró kis tulipánocska díszelgett, akaratlanul is elmosolyodott a virág láttán.

Így harmadjára a lefelé liftezésnél érdekes módon nem akadt társasága, pillanatok alatt leért a földszintre, ahol besorakozott a kölcsönző sorba, már nem nézte mennyien állnak előtte, a padlót bámulta, és a sarkáról a lábujjaira billegett, mint egy óvodás.

A pult mögött egy fiatalabb férfi ült, unott arccal és üres szemekkel. Némán biccentettek egymásnak. Ábel átnyújtotta a könyvet és a diákját. A férfi elsőnek a könyvön lévő vonalkódot olvastatta le, röviden begépelt valamit, és a diákot is a vörös fény alá tartotta. A gép erre kiköpött egy hosszabb blokkra emlékeztető papír cetlit, amit Ábel aláfirkantott a két pontozott vonalon. A könyvtári munkás, elvéve a cetlit kétfelé tépte azt, az egyik példányt eltette magának egy irattartóba, míg a másikat a diákhoz és a könyvhöz szorítva visszanyújtotta Ábelnek.
A fiú a hóna alá szorította az írást, a piros leolvasóhoz tartotta az igazolványát, és kilökte magát a biztonsági forgókon. Elsétált a ruhatár felé, kikereste a szekrénysort, amit – ezt viccesnek találva – egy könyvet olvasó bagollyal jelöltek. A szekrény főzárához lépett, és ismételten, remélhetőleg utoljára leolvastatta a diákigazolványán a vonalkódot. A szekrény gépies kattanással lökte ki az ajtaját.

Még a szekrényben kinyitotta a táskáját, és belecsúsztatta a könyvet, óvatosan, ügyelve rá, hogy az ugyan külön tokban a táskában lévő fényképezőgépnek biztosan ne legyen baja. Kihúzta a táskát, a hátára kanyarította, és a kezébe vette a széldzsekijét is. Kulcsai hangosan puffanva landoltak a földön. Morogva hajolt le érte, és tette el immár azt is a táskájába. Előkotorta a telefonját ugyanabból a zsebből, és megnézte az időt, egy nem fogadott hívás is várt rá a képernyőn. Sietősebbre fogta.
A hátsó ajtón távozott. Elsétált a krémszín díszköves lépcső széléig, és körbenézett: egyből kiszúrta, akit keresett.

A lány vidáman integetett felé, bőrkesztyűs kezét teljesen az égnek emelve.
– Késtél – rótta meg mosolygósan.
– Feltartottak – vágott vissza Ábel enyhe daccal és bocsánatkéréssel a hangjában, majd lehajolt az ülő lányhoz és üdvözlő csókot nyomott az ajkaira.
– Bocsi, hogy mindig megbízlak vele, tudom, hogy nem szereted – húzta el a száját –, de ezzel – gördített magán egy kicsit előre majd hátra a kereke székében –, lift ide, rámpa oda nagyon nyűgös odabenn közlekedni.

– Két lábon is borzalom – helyeselt bólogatva, és lekanyarította a hátáról a táskát. Elővette Keserű Miklós művét és átnyújtotta barátnőjének, aki érdeklődve már is kinyitotta. Ábel a tolószék mögé lépett, saját táskáját a lányé mellé akasztotta, és tolni kezdte.
– Oh, tényleg, találtál már modellt a szakdolgozati portfoliódhoz?

– Igen – válaszolta röviden, és az alkarjára nézett, ahol Enikő telefonszáma díszelgett, de a rajzolt tulipán már elmosódott.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sziasztok!

Üdv!
Üdv! Ide most egy rövidke bemutatkozást kellene írni… akkor csapjunk is bele. Ria vagyok, kicsit szeleburdi, naiv és rendíthetetlenül fura. Ja, hát igen, sanszos, hogy nincs ki mind a négy kerekem.

Azért készítettem ezt a blogot, hogy ne csak az asztalfióknak írogassak, és szeretnék fejlődni, ami külső vélemények nélkül nem megy. Szóval most még nincs kint sok minden – remélem, ez hamar változni fog – szóval, bár jelenleg kopár minden, rajta vagyok, hogy egyre szélesebb körben mozoghassak. Ez az első blogom, szóval minden tanácsot szívesen fogadok. A kinézet csak ideglenesen ilyen, tervezem tényleg egyedivé tenni, csak még gyakorolnom kell hozzá. :'D
Lehettek kemények és kritikusak, de azért maradjon is belőlem valami. :D Még dolgoznom is kell a nyáron.

Két további helyen fellelhetők még a munkáim:


Wattpadon: https://www.wattpad.com/user/Haru13_Ria


Merengőn: https://fanfic.hu/merengo/viewuser.php?uid=13669


Jó olvasást kívánok!

A hercegnő korszak vége

Egy átok, egy torony, egy lány és egy vár, amiből úgy hitték nem lehet megszökni. Vagy mégis? Mindig vannak olyan korszakok az életben, melyeken túllépve a világ vár majd ránk.

Kakaskotlás

Na, mivel a hűsmeleg nyári szellő susogta, készítettem egy ilyet is. Fogalmam sincs, hogy sikerült. A képnek semmi köze semmihez. Ismét a félrevezetést szolgálja muhahah.