2017. december 5., kedd

Karcokon át




Kétszázkét darab szó arról, mint érezhetett Hannibal Willel kapcsolatban a hamradik évad alatt.




Karcokon át



Mások voltak, nagyon mások, mégis oly egyformák: sérülékenyek és összetörtek, de mindenekelőtt magányosak, folyton folyvást magányosak.

A plexi áttetsző fala piszkosan tárult elé, az évek során a meglett karcok sorra lepték el, ahogy újságírók, pszichiáterek, pszichológusok, különleges ügynökök és profilozók jártak hozzá, na meg a régi ismerősök.

Nem igen beszélt eggyel sem, míg Willre várt. Csupán egy nőt talált elég érdekesnek ahhoz, hogy szóra méltassa, bár ő sem volt az igazi. Ugyan emlékeztette rá...de az a nő mégsem Will.
Mikor végül a férfi megjelent előtte, alig látta a karcokon át valódi vonásait, ajkaira mégis őszinte mosoly ült, mert tudta, szabad. A plexi karcain keresztül ugyan, de kristálytisztán látszott, hogy Will Graham halott.

Meg se kellett igazán ölnie, mert árnyék volt csupán, egy élőhalott, mely úgy járt az élők közt, mint bűzölgő szenny, valami, ami mindig mindenkit csak egy dologra emlékeztetett. Rá. Hannibalra. Will szemeiben folyton ott tündökölt a férfi minden cselekedete, ajkain a szavai ültek és ringatóztak, fülében az áldozatok sikolya vízhangzott, orrát pedig belepte a belőlük készült étek zamatos párafellege.

 Így mikor lezuhantak, vérbe fagyva, egymást ölelve, csókolva, Hannibalt őszintén meglepte Will testének és vérének melegsége és karjainak erős szorítása, ajkainak nedvessége. Lehet a férfi mégis élt, csak ő a plexi karcos homályán át nem látta.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése