Ugrás a fő tartalomra

A hercegnő korszak vége

Egy átok, egy torony, egy lány és egy vár, amiből úgy hitték nem lehet megszökni. Vagy mégis? Mindig vannak olyan korszakok az életben, melyeken túllépve a világ vár majd ránk.

A hercegnő korszak vége



Egy átok, egy torony, egy lány és egy vár, amiből úgy hitték nem lehet megszökni. Vagy mégis? Mindig vannak olyan korszakok az életben, melyeken túllépve a világ vár majd ránk.

A hercegnő korszak vége

Mondjak neked egy szép mesét? Egy varászlattal teli kalandos regét? Történetet, melynek végén mindenki, ki jó boldog, és rút halált hal, ki gonosz? Hát jó legyen, de figyelmeztetlek ez egy mese, s talán nem igaz a fele se, de minden hasonlóság a sorsnak műve és nem a véletlené, gondold hát jól át, mit e történet neked majd elregél.

Amanda a tipikus hercegnők sorát gyarapította; a Napra lehetett nézni, de rá nem. Az illem és az etikett terén nem akadt párja, értett az állatok nyelvén, és természetesen el volt átkozva.

A Mezsgye széli boszorkány a kedvenc átkát szórta a kis hercegnőre annak harmadik születésnapi partiján, mert a királyné véletlen lelöttyintette borral a kedvenc vérvörös tunikáját. A kislányt sújtó átok persze nem a komolyabbak közé tartozott, mégis csak egy borfoltról beszélünk. Épp ezért az élet fintorának is tekinthető, hogy olyan bűbáj lett a veszte, amit szinte minden harmadik gyermekre, ha fiú, ha lány kiszórtak; vagy a szomszédok véletlen dühükben, vagy a csínytevő manók, vagy a komisz tündérek és az égetni való koboldok.

Nem is okozott volna a rontás különösebb gondot, ha nem egy hercegnőről lett volna szó, de mivel arról volt, így nem lehetett mást mit tenni. Amint a lány elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy egy toronyba bezárva egyedül is tudjon magáról gondoskodni, a királynak és a királynénak nem is kellett több.

Hintóba ültették Amandát, a paripák pedig elvágtattak vele az ország legkietlenebb sarkába, az ódon elhagyatott régi várba, ahova a hercegnőket volt szokás zárni. Amanda nagynénje is eltöltött itt pár hetet, míg a hercege meg nem mentette.

Ő sem számított hát egyébre, így mást sem tett nap-nap után csak kémlelt ki az ablakon bámulva a határt, és szemeivel a hercege felsejlő alakját kutatta. Persze mindhiába.

Amandának így csak a madarak maradtak - rigók, fürjek és galambok -, melyekkel a nagyvilágba üzenni tudott. És bár a nagy bezártságban eleinte még élvezte a levelezést, egy idő után ez már nem volt elég. Valódi kapcsolatokra vágyott, rendes érzelmekre, olyan életre, mely másoknak megadatott, csak épp neki nem az átok miatt.

A hetek, melyek kisgyermekként kísértették nagynénje története után, pocakos hónapokká híztak, melyekből terhes évek lettek. A herceg nem jött, és igazából a lány már nem is várta.

És hogy miért? Hát mindjárt elmesélem! Ne légy türelmetlen kérlek.

Történt ugyanis egy szép napon, hogy a galamb levél helyett egy napilapot hozott, majd még egyet másnap és így tovább, Amanda pedig jobb dolga nem lévén olvasni kezdett, ahogy az idő a napokat falta, ő úgy a lapokat. Egyre-másra meg nem állva, a galambnak pedig mind egyre vastagabb és vastagabb olvasmányokkal kellett szállnia a toronyba.

Itt most meg is ragadnám az alkamat, hogy pontosan kifejtsem milyen átokkal is verték meg szegény Amandát, hisz ez fontos lesz még történetünkben. Nem is értem, miért nem fejtettem eddig még ki bővebben?

Oly bűbáj csapott le rá, mely megakadályozta a tisztánlátásban. Ennek hatására, ha a lány előtt állt egy fa, ő már észre sem vette az erdőt, hiába mondták meg neki, hogy de biza az ott van. Szemei elől elveszett a lényeg, és csak a sérelmek, a fájdalom és az árnyak maradtak elméjében. Az átok oda zárta be őt igazán, a gondolatok peremére, a tudat sötétjébe, az elfogultságba. A toronyfogság ezen pedig mit sem segített, sőt tán csak rontott az egészen.

Amanda egy idő után már zokogva kelt és aludt el, remegtek a tagjai, hányt az idegtől, és hála az átoknak nem tudott mást tenni csak várni a hercegére, csak várni és zokogni minden nap végén, ha mégsem jött.

Egy idő után a hercegkisasszony fájdalma észrevétlenül haragba fordult, hibáztatott mindent és mindenkit; a Mezsgyeszéli boszorkányt, mert megátkozta, a szüleit, mert rútul bántak vele és bezárták, a tudósokat, a varázslókat, kik nem tudták megtörni az átkát, a herceget, mert annyi időt adott már neki, várt rá és ő meg sem jött, tönkre téve őt ezzel; és a könnyeket.

Pedig, ha tudta volna, hogy a herceg sem törheti meg az átkot, talán akkor nem pazarol el ennyi felesleges időt és siralmat, de hát a varászlat erősen hatott és a királylány az intő szavakra valójában sose hallgatott.

Ezen csupán a könyvek változtattak, és a szavak melyek benne álltak. Eleinte kisebb emberek gondolatait olvasta és hitt nekik, később rájött viszont, hogy tévednek és meg kellett tanulnia, mi a különbség vélemény és igazság között.

A vaskos olvasmányok nem csak elméjét, de a lelkét és megedzették, a testéről nem is beszélve, hisz a végén már olyan súlyos tudással felvértezett könyveket kért, melyeket egy tucat galamb egymagában nem bírt el, még hét verés és négy cinege segítségével is épp csak el tudták a kért alkotást vinni Amandához.

És mikor a lány ennek a vaskos könyveknek a végére ért, új fény villant fel a szemében.

Másnap pedig kötelet font az ágyneműjéből, élesre csiszolta díszes ékszerei nagyját, hatalmas, súlyos szoknyáit szétvágta, és köpenyt meg nadrágot vart belőlük, olyan ruhát, amelyet olvasmányaiban a kalandorok hordtak. Ezt követően megtanult fürgén mozogni bennük, az ágya szélén húzódzkodott fel, mint a katonák egy másik könyvben, és a legvaskosabb könyveit használta súlyként a bokályára kötve. Nem egyszer esett el, szúrta meg varrás közben az ujját, szakította vagy vágta el ott az anyagot, ahol nem kellett volna. Mindezek ellenére azonban nem adta fel, és egy szép napon csatjával próbálta meg feltörni a toronyszoba ajtajának zárját. Órákon át bíbelődött az ólmos zárszerkezettel, és vörössé váltak az ujjbegyei mire sikerrel járt. Egymaga járt túl az őt őrző varázslények eszén, persze ez sem volt egyszerű feladat. Kardot lopott magának egy hulláról és óvatosan járt, olvasott a várról is, melybe zárták, nem egy könyvet, és így a rejtett csapdába tudta csalni a veszélyes lényeket. Kiszabadult a szobából, kiszabadult a várból és az átkot is megtörte. Már tisztán látott és élesen. Herceg nélkül a saját eszét és erejét használva érte el, amire vágyott.

Már nem hibáztatta a boszorkányt, inkább hálás volt az átokért. Már nem hibáztatta a szüleit, mert nem voltak elég okosak, hogy jól kezeljék a problémát, inkább szánta őket tudatlanságukért. Sem a tudósokat és már a varázslókat, mert nem tudták kívülről befolyásolni azt, mire csak neki volt ráhatása, hisz saját akaratunkat nem kényszeríthetjük rá másra puszta józan ésszel. És a hőn szeretett, de hiába várt herceget sem okolta már semmiért. Elvégre ő volt az, aki ragaszkodott a férfi álom alakjához, és aki bután elhitte ő az egyetlen, ki megtudja menteni. Nem a herceg döntött arról mennyi időt pazarol el rá várva, ahelyett, hogy cselekedett volna.

Ezt követően Amanda szívott egy mélyet a kinti friss levegőből, érezte a szabadság illatát, és nem félt semmitől sem igazán, mert tudta, még ha nem is lesz minden rendben az életében, de meg tudja majd oldani, mert egyedül állt két lábbal a földön. Megtanult nem függni másoktól, sem szülőktől, sem démonoktól és legfőképpen holmi hercegektől nem. És még ha a várba zárva nem is tapasztalt meg annyit, mint mások, ettől sem rettegett, hisz a lapokon olvasta mások tapasztalatát és nem volt rest tanult belőlük, vagy ha ez még sem elég, majd a saját bőrén tapasztalja meg, és ha meg is sérül, hát így járt. Elvégre felállni sem lehet nehezebb, mint egy várból egyedül megszökni, egyedül csak rajta áll vagy bukik.

Ezzel pedig Amanda számára a hercegnőkorszak véget ért.

Megjegyzések